Az elavult korszellem színfalai mögött az ember tudati evolúciója zajlik, s e kényszerű fejlődésben a statikus, túlélésre kondícionált racionális elme, az integrált, többrétegű valóság befogadására kész elme felé tart. Az igény, amely a változás felé terel bennünket az, hogy a minket körülölelő valóságban nincs elegendő mozgásterünk, nem vagyunk eléggé szabadok benne, hogy a magunk szándékára, valós belső igényeinkre formáljuk azt. Úgy tűnik ki vagyunk szolgáltatva általunk ellenőrizhetetlen külső körülmények befolyásának és ennek következményeként életünk alapjaiban szinte sosem változik. Pedig ezt a valóságot minden egyes pillanatában mi hozzuk létre, azzal ahogy a világra reagálunk, ahogy meghatározzuk magunkat benne. Mindez az elménkben zajlik. Személyes valóságunkat a racionális elménk irányítja és a szemünk rögzíti, így a világból annyit látunk, amennyit az elménk látni enged. Minden mást kizár. Így tanuljuk meg a dolgokat minősíteni és ezen keresztül ítélkezni. A “nemracionális” elme nem ítélkezik, nem cáfol, nem fogad örökbe eszméket, nem ragaszkodik, nem kötik sem titkok, sem ígéretek, mert a szabadság megszállottja. Az absztrakt elme játszik. Olyan játékokat, melyek kijáratok a racionális elme zárt valóságából.

Az általunk dedikált Senkiyel Időjátékot a létezés szabadságának belső igénye formálta módszerré: hogy felszabadítsuk tudatunkat az elme korlátaitól az érzékelés magasabb szintjein, utat nyitva lehetséges valóságok ismeretlen tapasztalatai felé.